Eheti posztunkban az ókori római birodalom ötletes, leleményes hűtés-fűtés megoldásaiból szemezgettünk.
Az ókori Róma forró nyári hónapjaiban a lakók számos kifinomult módszert alkalmaztak otthonaik és középületeik hűtésére. Bár a modern értelemben vett légkondicionálás nem létezett, a rómaiak kiválóan értettek ahhoz, hogyan szabályozzák környezetük hőmérsékletét építészeti megoldásokkal, vízrendszerekkel és légáramlatok kihasználásával.
A hűtés egyik alapját maga az épület szerkezete adta. A házak vastag, kőből vagy téglából épített falai remek hőszigetelést biztosítottak, így a nappali hő kevésbé jutott be a belső terekbe. Az otthonokat tudatosan úgy tájolták, hogy a nap sugarai ne érjék közvetlenül a fő lakóhelyiségeket. A központi elrendezésű atrium, vagyis a belső udvar gyakran tartalmazott egy vízmedencét (impluvium), amely nemcsak a csapadék összegyűjtésére szolgált, hanem a benne lévő víz párolgása révén természetes módon hűtötte a környező levegőt. A víz hűsítő hatását gyakran fokozta egy szökőkút vagy csobogó is, amely állandó légmozgást és frissességet biztosított.
Az egyik legérdekesebb megoldás a hypocaustum, azaz a padló alatti fűtőrendszer, amelyet eredetileg a téli fűtésre fejlesztettek ki. Ez a rendszer úgy működött, hogy a padló alatt üres járatokat alakítottak ki, amelyekben meleg levegő áramlott egy kazánból (praefurnium) indulva. Bár elsődlegesen fűtési célokat szolgált, bizonyos források szerint nyáron ennek fordított működését is próbálták kihasználni: hűvös levegőt engedtek be az alsó nyílásokon keresztül, amely aztán a padló- és falüregeken keresztül felfelé áramolva átszellőztette a helyiségeket, ezáltal mérsékelve a hőséget. Ez a fajta passzív légkeringetés előremutató példája annak, hogyan alkalmazták a rómaiak a hőmérséklet-szabályozás alapelveit.
A vízellátás szintén kulcsszerepet játszott a hűtésben. Az aquaeductus rendszerek révén a városokba érkező friss víz nemcsak ivásra és fürdésre szolgált, hanem lehetőséget nyújtott hűvös medencék, csatornák és szökőkutak kialakítására is, amelyek a levegő párásításán és hűtésén keresztül járultak hozzá a kellemes belső klímához. A nyilvános fürdők, például a híres Caracalla- vagy Diocletianus-fürdő, hideg vizes medencékkel (frigidarium) rendelkeztek, amelyekben a rómaiak testileg-lelkileg felfrissülhettek a hőség idején.
A leggazdagabbak még ennél is tovább mentek: a téli hónapokban havat és jeget gyűjtöttek a közeli hegyekből, majd azt föld alatti vermekben (nivearium) tárolták, gyakran szalmával szigetelve. Ezeket a jégkészleteket nyáron elővették, hogy italokat hűtsenek vagy bizonyos helyiségeket frissítsenek fel velük – ez már-már a korai mesterséges hűtés előfutárának tekinthető.
Továbbá a római otthonokban gyakran alkalmaztak vászonból vagy nádból készült függönyöket, árnyékolókat, amelyeket vízzel permeteztek, hogy a párolgás révén hűtsék az ablakokon beáramló levegőt. Az építészet is aktívan hozzájárult a komforthoz: árkádok, boltívek és szellőzőnyílások segítették a levegő természetes áramlását, ezzel csökkentve a belső hőmérsékletet.
Összességében az ókori rómaiak nemcsak a közművek és építészet mesterei voltak, hanem a környezeti adottságokat maximálisan kihasználva hatékony, természetes hűtési rendszereket is kialakítottak. A hypocaustum intelligens alkalmazása, a víz elpárologtatására épülő technikák, valamint a jég tárolása mind azt mutatják, hogy már több mint kétezer évvel ezelőtt is léteztek tudatosan megtervezett, környezetre épülő komfortmegoldások a nyári forróság enyhítésére.
